A prosztatarák egy androgén-függő rosszindulatú daganatos megbetegedés, melynek gyakorisága az életkorral párhuzamosan növekszik.
A prosztatarák a leggyakoribb rosszindulatú daganatos megbetegedés a férfiak körében1, mind a népesség folyamatos elöregedése, mind a diagnózis gyakoribb felállítása miatt (növekvő számú szűrővizsgálat, urológiai vizsgálatok és szövettani mintavétel).
Daganat gyakorlatilag a szervezetben végbemenő, szabályozott és pontos sejtosztódási mechanizmus zavara következtében alakul ki: a sejtek szabálytalanul kezdenek sokszorozódni és differenciálódni (átalakulni) majd egy csomó (daganat) alakul ki, mely tovább növekszik. A daganat lehet jóindulatú vagy rosszindulatú: a rákos daganat típusának pontos megállapításához szövettani mintavétel (biopszia) szükséges. A jóindulatú daganatok általában nagyon lassan növekednek, és nem terjednek át a szomszédos szövetekre. Abban az esetben okozhatnak problémát, ha megnövekedett méretük miatt nyomják a közeli szerveket.
A rosszindulatú daganatok ezzel ellentétben betörhetnek a környező szövetekbe, ezenkívül a sejtek leválhatnak az eredeti daganatról, és a véráramon vagy a nyirokrendszeren keresztül távoli szervekbe és szövetekbe szóródhatnak: ebben az esetben beszélünk áttétekről.
A prosztataráknak különböző fajtái léteznek: néhány nagyon lassan növekszik, bizonyos esetekben akár annyira, hogy nem is okoznak semmiféle problémát a beteg élete során: ezeket a formákat az onkológusok „lassú lefolyásúnak” nevezik. Más esetekben azonban a sejtek gyorsan osztódnak, és képesek megtámadni a szomszédos szöveteket, és áttétek (metasztázisok) formájában távolra terjedni.
A jóindulatú prosztatamegnagyobbodás (BPH – benignus prosztata hiperplázia) egy olyan betegség, melyet a szövetek jóindulatú növekedése következtében a dülmirigy méretének növekedése jellemez. Ez a felnőtt férfiakat érintő egyik leggyakoribb betegség (40 éves kor fölött a férfiak több mint 50%-a érintett), és habár ez nem rosszindulatú betegség, problémákat és kellemetlen panaszokat okozhat.
Első fázisában a tumor egy, a prosztatában kialakult csomó, ami „lassan növekvő” formában maradhat évekig. Ezzel szemben a legagresszívebb formák gyorsan terjedhetnek: a sejtek agresszívebbé válnak, és a rákos daganat addig növekszik, amíg átterjed a távolabbi szervekre (metasztázis).
A prosztatarákban szenvedő betegek számának növekedése döntően a társadalom öregedésével függ össze. Az életkoron kívül más kockázati tényezők is léteznek, az azonban még mindig kevésbé ismert, mi is vezet pontosan a prosztata sejtjeinek kontrollálatlan növekedéséhez. Míg a prosztatarák kialakulásához vezető okok még nem teljesen ismertek, ugyanakkor az is igaz, hogy azonosítottak már néhány olyan kockázati tényezőt és bizonyos állapotokat, melyek megnövelhetik a megbetegedés kialakulásának esélyeit.
A prosztatarák felismert és besorolt biztos kockázati tényezői a következők:
A megbetegedés esélyei 50 éves kor felett jelentősen növekednek, és három, rákos daganattal diagnosztizált férfi közül megközelítőleg kettő 65 évesnél idősebb.
Ha Önnek egy közeli rokona is a betegségben szenvedett, az Ön esélye a megbetegedésre megduplázódik azokhoz képest, akiknek nem szerepel családi kórtörténetében a betegség.
Az azonosított kockázati tényezők között szerepel a rassz is: úgy tűnik, a betegség nagyobb arányban fordul elő afroamerikai, mint a kaukázusi rasszhoz tartozó férfiaknál. Bizonyítékként szolgálhat, hogy – noha a hatásmechanizmus még nem teljesen ismert – a prosztata gyulladásos betegsége, mint például a krónikus vagy visszatérő prosztatagyulladás károsíthatja a sejteket, és megnöveli a rák kialakulásának valószínűségét.
Néhány életmódbeli tényezőt is beazonosítottak: a dohányzás, az állati zsírokban gazdag és zöldségekben és gyümölcsökben szegény táplálkozás, az elhízás, valamint a testmozgás hiánya mind elősegíthetik a prosztatarák kialakulását és növekedését.
A betegek olyan tünetekkel fordulnak szakorvoshoz, melyek gyakran jóindulatú betegségnek tulajdoníthatók, és a beteg életkorával függhetnek össze. A legtöbb esetben a prosztatarák korai stádiumai alatt nem jelentkeznek problémák vagy rendellenességek. Sőt, a prosztatarák tünetei jellemzően a betegség előrehaladott stádiumában jelentkeznek, rendszerint akkor, amikor a daganat mérete már akkora, hogy nyomja a húgycsövet.
A prosztatarákok többségét olyan a stádiumban diagnosztizálják, amikor még nincsenek jellegzetes tünetei. Mint az várható, a betegeknél a dülmirigy gyulladásakor (prosztatagyulladás vagy prosztatitisz) vagy bármely más jóindulatú, a prosztatát érintő betegség esetén is észlelhető tünetek jelentkezhetnek.
Az említett tünetek előfordulása esetén forduljon kezelőorvosához vagy szakorvoshoz. A legtöbb esetben ezek jóindulatú betegségek tüneteiként jelentkezhetnek.
A PSA (prosztataspecifikus antigén) egy fehérje, melyet a prosztata mirigyei termelnek, és jelen van az ondófolyadékban, illetve – élettani körülmények között – kis mennyiségben megtalálható a vérben is.
A vizsgálat elvégzéséhez egy egyszerű vérvizsgálat szükséges, a mintát elemzik, hogy megmérjék a vérben található PSA koncentrációját. A PSA koncentráció értékei az életkorral vagy más, nem feltétlenül rákos daganattal összefüggő betegségek jelenlétében is megnőhetnek. A kezelőorvos értékeli a vizsgálat eredményeit: így a beteg korát és más, betegségekkel nem összefüggő állapotokat is figyelembe véve tudja értékelni a kapott adatokat.
Az önmagában vett PSA-vizsgálat a prosztatarák diagnosztizálására történő alkalmazása vitatott, ellenben alapvető jelentősége van a betegség időbeli lefolyásának ellenőrzése során.
Ezzel szemben a kezelésben részesülő prosztatarákos betegeknél a PSA-vizsgálat nagyon hasznos eszköz a terápia hatásosságának értékelésére, sőt, a PSA-szint az alkalmazott kezelés függvényében bizonyos idő múlva visszaállhat a normális tartományba.
A legmegfelelőbb kezelési stratégia a gondos szakorvosi vizsgálattól, a beteg egészségi állapotától és a betegség jellemzőitől függ.
Először is különbséget kell tenni a megfigyelés és az aktív terápiák között. Megfigyeléskor az egészségügyi szakemberek nem indítanak aktív kezelést ellenben bizonyos időközönként vizsgálatokat végeznek melyek célja a betegség követése ill. lefolyásának ellenőrzése. A megfigyelés lehet “aktív követés” és “óvatos várakozás”. Az aktív követés során a kezelőorvos meghatározott kontrollvizsgálati időpontokban figyelemmel kíséri a daganatot és annak növekedését. Minden kontroll alkalmával különböző vizsgálatokat végeznek el.
Amennyiben a betegség súlyosbodására utaló jelek alakulnak ki más kezelési módszer kerül kiválasztásra. Az aktív követés az alacsony Gleason-pontszámú, lokalizált prosztatarák kezelésére alkalmazott terápiás módszer. Lokálisan előrehaladott prosztatarák esetén más kezelési módszert javasolhatnak. Az „óvatos várakozás” keretei között a kezelőorvos rendszeres kontrollvizsgálatok alkalmával ellenőrzi az egészségi állapotot, és a tünetek megjelenésekor további kezelést javasolhat. Ez a kezelésmód rendszerint akkor javallott, ha a beteg állapota nem teszi alkalmassá a prosztata műtéti eltávolítására (radikális prosztatektómia), sugárkezelésre vagy hormonkezelésre. Ez összefügghet az életkorral vagy bármely betegséggel, ami veszélyessé teheti a műtéti beavatkozást.
A megfigyelést gyakran olyan betegek esetében veszik fontolóra, akiknek a betegsége kevésbé agresszív, potenciálisan lassan növekvő és alacsony kockázatú. A módszert olyan betegek esetében is alkalmazhatják, főként idősebb korban, akiknek súlyos betegségeik vannak, és a kórjóslatuk is rosszabb. Ellenkező esetben a különböző aktív kezelésekre számos lehetőség van, ezek közé tartozik a műtét, a sugárkezelés, a hormonkezelés, a kemoterápia, vagy – annak a ténynek köszönhetően, hogy ezen a területen a kutatások folyamatosak – új kezelési módszerek is elérhetőek.
Az itt megtalálható információk tájékoztató jellegűek, és nem helyettesítik a szakszerű orvosi tanácsadást. Kérjük, hogy a betegséggel kapcsolatos kérdéseivel, valamint panasz esetén forduljon kezelőorvosához!
